Állatokról olvastunk, kutattunk interneten és könyvekben is, plakátot készítettünk. Egyszer aztán jött az ötlet, mi lenne, ha mesét is írnánk róluk! Bevallom még nem próbáltam másodikosokkal ilyet, s mivel azt láttam boldogok az ötlet hallatán, megpróbáltuk. Ezután minden állatról, akikről ismeretközlő írást olvastunk mesét is írtunk Hihetetlen élmény volt számomra! Nagyon ügyesek voltak!, fantáziadúsak. Minél jobban dicsértem őket, annál nagyobb kedvvel fogtak újabb mesébe. És ez a lényeg KEDVVEL, nem parancsra. Egyszer csak egyikük így szólt: Mi is írhatnánk már egy mesekönyvet! Akkor rajzoljatok is hozzá, mert a mesekönyv illusztráció nélkül mit sem ér!- kértem őket.
Mostanra elkészült a mi kis mesegyűjteményünk, amiből mindenki vihet haza, de visznek a gyerekek a könyvtárba és az oviba is. Olyan büszkék, hogy az óvónéni már az ő mesekönyvükből fog olvasni kistestvéreiknek, barátaiknak. Boldogok! Nekem ez a legfontosabb!
Nagyon érdekes megfigyelésem még, hogy meséik általában két kategóriába sorolhatók, saját élmény, vagy a hallott ismert, kedvelt mesék adaptálása. Nagyszerű, hogy belső indíttatást éreztek az írásra! Fantasztikus, hogy képesek gondolataikat megfogalmazni, és tudnak sémákat használni! Szerintem ez is játszva tanulás, s maga a tanulás képessége, hiszen képesek gondolataik érthető kifejezésére. A másik nagy tanulság számomra a sok-sok mese, amit hallottak ,igenis a fantázia és a logikus gondolkodás alapköve. Nem hiábavaló, nem elfecsérelt idő!
Íme kettő meséik közül:
A kisbálna a szárazföldön akar élni
Egyszer egy kisbálna nagyon szeretett volna a szárazföldön élni. De sokan mondták neki, hogy a vízben sokkal jobb, mint a szárazföldön. Este, amikor lefeküdt, megkérte az anyukáját, hogy a szárazföldről meséljen neki. Anyukája megkérdezte tőle:
- Kisfiam, biztos, hogy arról meséljek?
- Igen-igen légy szíves anyu!
- Hát akkor legyen! Mesélek róla. A szárazföldön sokszor szokott vihar lenni.
- Mi az a vihar anyu?
- Kisfiam a vihar, az olyan, hogy közben esik az eső és dörög az ég. Aztán a kisbálna gyorsan meggondolta magát és el is döntötte, hogy soha nem akar a szárazföldön élni.
Így volt, mese volt, vége volt.
A veréb palotája
Egyszer volt, hol nem volt. Volt egy palota. Abban a palotában élt egy királyfi. Úgy hívták, hogy Mátyás király. Volt neki egy szépséges királynője, akit úgy hívtak, hogy Beatrix. Született egy kislányuk Vivi lett a neve. Telt-múlt az idő a kis Vivi felnőtt. A királylánynak volt egy verebe. A királylány észrevette, hogy a madara sokat búslakodik. Vajon mi oka lehet búsulni? A király kihirdette az országában, hogy aki megleli az okát, annak száz arany üti a markát. Jöttek mindenhonnét az orvosok, tudósok, nemesek, királyfik, de egyikük sem tudta a baját.
Egyszer csak jött egy parasztfiú ő azt mondta:
- Én felséges királyom megtalálom a megoldást. Ezzel kiment és behozott egy madáretetőt.- Édes királyom, hozzák a madarat!
Hozták a madarat aranykalitkában. Erre a legény kinyitotta a kalitkát, mire a madár vígan kirepült. Mindjárt látták ám, hogy jobban lett! Odavezette az új etetőhöz, ami a madárnak is jobban tetszett, mert ki-be repülhetett. Látta a király is, hogy milyen boldog a madár, ezért odaadta a száz aranyat. Vége volt, mese volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése