Mesekönyv

 Állatokról olvastunk, kutattunk interneten és könyvekben is, plakátot készítettünk. Egyszer aztán jött az ötlet, mi lenne, ha mesét is írnánk róluk! Bevallom még nem próbáltam másodikosokkal ilyet, s mivel azt láttam boldogok az ötlet hallatán, megpróbáltuk. Ezután minden állatról, akikről ismeretközlő írást olvastunk mesét is írtunk Hihetetlen élmény volt számomra! Nagyon ügyesek voltak!, fantáziadúsak. Minél jobban dicsértem őket, annál nagyobb kedvvel fogtak újabb mesébe. És ez a lényeg KEDVVEL, nem parancsra. Egyszer csak egyikük így szólt: Mi is írhatnánk már egy mesekönyvet!  Akkor rajzoljatok is hozzá, mert a mesekönyv illusztráció nélkül mit sem ér!- kértem őket.

Mostanra elkészült a mi kis mesegyűjteményünk, amiből mindenki vihet haza, de visznek a gyerekek a könyvtárba és az oviba is. Olyan büszkék, hogy az óvónéni már az ő mesekönyvükből fog olvasni kistestvéreiknek, barátaiknak. Boldogok! Nekem ez a legfontosabb!

Nagyon érdekes megfigyelésem még, hogy meséik általában két kategóriába sorolhatók, saját élmény, vagy a hallott ismert, kedvelt mesék adaptálása. Nagyszerű, hogy belső indíttatást éreztek az írásra! Fantasztikus, hogy képesek gondolataikat megfogalmazni, és tudnak sémákat használni! Szerintem ez is  játszva tanulás, s maga a tanulás képessége, hiszen képesek gondolataik érthető kifejezésére. A másik nagy tanulság számomra a sok-sok mese, amit hallottak ,igenis a fantázia és a logikus gondolkodás alapköve. Nem hiábavaló, nem elfecsérelt idő!

Íme kettő meséik közül:

A kisbálna a szárazföldön akar élni

Egyszer egy kisbálna nagyon szeretett volna a szárazföldön élni. De sokan mondták neki, hogy a vízben sokkal jobb, mint a szárazföldön. Este, amikor lefeküdt, megkérte az anyukáját, hogy a szárazföldről meséljen neki. Anyukája megkérdezte tőle:

- Kisfiam, biztos, hogy arról meséljek?

- Igen-igen légy szíves anyu!

- Hát akkor legyen! Mesélek róla. A szárazföldön sokszor szokott vihar lenni.

- Mi az a vihar anyu?

- Kisfiam a vihar, az olyan, hogy közben esik az eső és dörög az ég. Aztán a kisbálna gyorsan meggondolta magát és el is döntötte, hogy soha nem akar a szárazföldön élni.

Így volt, mese volt, vége volt.

A veréb palotája

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egy palota. Abban a palotában élt egy királyfi. Úgy hívták, hogy Mátyás király. Volt neki egy szépséges királynője, akit úgy hívtak, hogy Beatrix. Született egy kislányuk Vivi lett a neve. Telt-múlt az idő a kis Vivi felnőtt. A királylánynak volt egy verebe. A királylány észrevette, hogy a madara sokat búslakodik. Vajon mi oka lehet búsulni? A király kihirdette az országában, hogy aki megleli az okát, annak száz arany üti a markát. Jöttek mindenhonnét az orvosok, tudósok, nemesek, királyfik, de egyikük sem tudta a baját.

Egyszer csak jött egy parasztfiú ő azt mondta:

- Én felséges királyom megtalálom a megoldást. Ezzel kiment és behozott egy madáretetőt.

- Édes királyom, hozzák a madarat!

Hozták a madarat aranykalitkában. Erre a legény kinyitotta a kalitkát, mire a madár vígan kirepült. Mindjárt látták ám, hogy jobban lett! Odavezette az új etetőhöz, ami a madárnak is jobban tetszett, mert ki-be repülhetett. Látta a király is, hogy milyen boldog a madár, ezért odaadta a száz aranyat. Vége volt, mese volt.

Iskolábahívogató

Beíratásra készülünk. Nagyon fontos számunkra, sokkal fontosabb, mint egy nagy iskolának, hány diákkal kezdjük meg a tanévet. Ilyenkor még szebbé varázsoljuk a mi csoda sulinkat. Virágokat ültettem az iskola bejárati korlátjára és a kert kis házunkra is. Szóval minden szépül. Áll már az udvaron a trambulin, kikerült az új kerti pad is, az óriás citromfa, no és várjuk már a nyuszit is, mert a gyerekek levélben egy pókhintát kértek tőle. Most is szívesen ringatóznak abban, amit tavaly nyáron vettünk nekik, ha látja őket a nyuszika, biztos hoz nekik még egyet, mert nagyon aranyosak ők is, és azok a levelek is, melyekben  jósóágukra hivatkoznak, mert ők megérdemlik! De vissza a beíratáshoz!

Az idén nagyot álmodtunk, mert a közeli városban, Baján is „reklámozzuk” iskolánkat. Van már sok bejáró tanulónk, de szeretnénk, ha még többen tudnának rólunk. Tapasztalatom szerint igen nagy a szakmai féltékenység, mindenki védi saját territóriumát, szóval érdekeket sértünk. Azért mi mégis tudatni szeretnénk a világgal, hogy mi MÁSOK VAGYUNK. Másképp gondolkodunk, és eszünk ágában sincs iskolára hasonlítani. Legalábbis 15 évvel ezelőtt, két célt tűztem magam elé, amikor vezető lettem, játszva tanítani, iskolára, legalábbis arra a sztereotip iskolára, ami az emberek fejében megjelenik soha nem akartam hasonlítani.

Soha nem felejtem el, mikor kollégáimmal TÁMOP pénzünket költöttük. Egy polcot szerettünk volna venni, de én beleszerettem egy komódba. Kollégáim azt mondták Judit ez nem iskolába való! Ez otthonra lenne jó! Én ekkor már biztos voltam benne jól választottam, mert csak olyan tárgyakat szeretek magam körül, melyek az itt tanulókban, dolgozókban betérőkben az otthon érzetét keltik. Most már ők is érzik, nekünk ez az erősségünk. Örülök, hogy próbálnak ők is így gondolkodni, és büszkék arra, hogy itt dolgoznak egy barátságos közösségben! Ez az ötlet is tőlük származik, mármint, hogy hirdessük iskolánkat!

Most közzéteszem itt is, de fénykép nélkül. Kíváncsi vagyok mi a véleménye ismeretlen ismerőseimnek?

ISKOLÁBA HÍVOGATÓ

Ön is úgy érzi, csak egy rózsaszín álom lehet egy olyan iskolát találni gyermeke számára, ahol az óvodából iskolába átmenet problémamentes, mert gyermekét továbbra is játékok veszik körül, ahol nem felejtkeznek el arról, hogy tegnap még óvodás volt?

Hisz Ön abban, hogy létezhet olyan családias légkörű intézmény, ahol gyermeke biztonságban van, és játszva tanulhat?

Lehetséges, hogy csemetéje mindennap örömmel induljon iskolába, ahol ezer élmény, kaland várja?

Fontos Önnek, hogy olyan környezet és szemléletmód vegye körül, gyermekét, amelyben a tapasztalatszerzés, a környezetvédelem, az egészség, a mindennapi élet része, nem csak papírforma?

Mi a, közeli pörbölyi iskola pedagógusai igennel válaszolunk ezekre a kérdésekre! Ha Ön úgy érzi egy nyíltszívű iskolára, a mindennapokban eligazodás képességére, tiszta értékekre van szüksége gyermekének, mi ide várjuk iskolánkba.

Kérem keressen, hogy saját szemével is meggyőződhessen, az iskola lehet egy érdekes kaland is, az ismeretszerzés útján!

Beíratás Pörbölyön az iskolában: 2011. április 13-án, és 14-én.

Környezettudatos viselkedés?

Ma már egyértelmű, a válasz erre a kérdésre csak igen lehet. Igen, de hogyan? Iskolánkban az elmúlt öt tanév a bizonyíték arra, hogy lehet és kell is erre nevelni gyermekeinket, de nem csak őket, de környezetünket, azt a társadalmi közeget is melyben iskolánk működik. Mintegy öt tanévvel ezelőtt az a szerencse ért, hogy gyermekem ösztöndíjat nyert egy Németországi gimnáziumba. Természetesen boldog voltam, ugyanakkor féltettem 17 éves kislányom a hosszú úttól, így aztán összecsomagoltunk és felkerekedtünk Németországba, hogy elvigyük új iskolájába, új családjához, az egy évre kiköltöző gyermekünket.

Nem csupán az ő felnőtté válását hozta meg ez az út, de az én gondolataimat is jelentősen átformálta. Ekkor már régóta foglalkoztatott a szelektív hulladékgyűjtés problémája. A németországi út, az ottani példa még jobban megerősített abban, hogy tennünk kell valamit, nekünk, pedagógusoknak, hogy szemléletváltás következzen be. Fontos, hogy a laikus társadalom is különbséget tudjon tenni, hulladék és szemét között, hiszen, ha nem találunk erre megoldást, könnyen elboríthat mindent a szemét. A németországi példa után hittem abban, ha felnevelünk egy olyan generációt, aki képes környezettudatosan gondolkodni, tiszteli környezetét, melyet tisztán tart, s a lehető legkevesebb szeméttel terhel, akkor változás következik be nálunk is. Ekkor utópiának tűnt, hogy országunkat járva útjainkat egyszer majd itthon is zöld fű szegélyezi, az elhajított flakonok helyett.

Meggyőztem kollégáimat a probléma súlyosságáról, s mivel látták teljes mértékben elkötelezett vagyok, egy tiszta Magyarországért harcolok, mellém álltak.

Ekkor kaptam egy újabb lökést, egy olyan iskoláról olvastam, egy hetilapban, akik szintén „zöld” gondolkodásúak, s már elkezdték a szelektív hulladékgyűjtést. Felvettem velük a kapcsolatot, ők is megerősítettek abban, el kell kezdeni!

Próbáltam keresni a lehetőséget, ha össze is gyűjtjük a hulladékokat, mi lesz vele a szétválogatás, zsugorítás után. Erre az időre tehető a szelektív gyűjtőedények városi megjelenése. A környékbeli kommunális cégek ebben látták a jövőt, s nem kívántak iskolánkba telepíteni szelektív gyűjtőedényeket. Szerencsére rátaláltam egy vállalkozóra, aki hasonló elkötelezettséggel bír a környezet iránt. Ő biztosítja a válogatott PET palackok, kupakok, és aludobozok ingyenes szállítását, s munkánkért még jelképes összeget is fizet kilogrammonként, mely tökéletes a tanulók motivációjának fenntartásához.

Hatalmas jutazsákokat kaptunk a gyűjtéshez, ebbe válogattuk a kupak nélküli laposra taposott műanyag palackokat. Külön gyűjtöttük a kupakokat, és a laposra „kivasal”t sörös dobozokat. Diákjainkon keresztül próbáltunk eljutni minél szélesebb körben a lakosokhoz. Mi magunk is megdöbbentünk azon, hogy rövid idő alatt mennyire mellénk álltak az emberek. A gyerekeknek köszönhetően futótűzként terjedt a hír egész Pörbölyön a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról. Idős néniket, bácsikat is meggyőztek tanítványaink, sőt el is mentek a házakhoz, a külön zsákba gyűjtött palackokért. Egyszer csak azt vettük észre már folyamatosan érkezik iskolánkba a flakonrengeteg. Természetessé vált az embereknek, hogy az iskolakapun belül elhelyezhetik a feleslegessé vált műanyag palackokat, vagy sörös dobozokat. Így aztán már kevés lett a heti egy „taposós” nap.

Aztán eljött az első nyári szünet, amikor úgy döntöttünk a hulladékgyűjtésben nem lehet vakáció, mert nem tehetjük meg tanítványainkkal azt, hogy a nyári szünetre nem érvényes a környezettudatos szemléletmód. És ment a munka tovább. Mindenki hozta hulladékát, s a gyerekek is tudták, ha hétfő, akkor taposás, s egy délelőtt eltüntettük Pörböly község újrahasznosítható szemetét.

A munka eredménye sokkal kevesebb szemét a kukákban, homokozó játékok, és egy óriási trambulin az iskolaudvaron. A gyerekekben egyre inkább tudatosult a munkának értelme van!

Aztán eljött az első tél, és a tanító nénik keze lefagyott a kupakcsavarásban, mert bizony az erőskezű férfiak után a műanyag sörösüvegek kupakjait lecsavarni, nehéz mutatvány. De nem adtuk fel!

Évek múlva iskolánk is nyertese volt a TÁMOP pályázatnak. Nem lehetett kérdés számunkra, hogy a három hetet meghaladó projektünk csak környezetvédelmi témájú lehet.

Nagy terveket kívántunk építeni az erős alapokra. Több százezer forintért vettünk részt környezetvédelmi programokon, road shoow-n, vetélkedőn, elutaztunk, és megnéztük a BIOKOM működését Pécsett.

Mindezeket látva, ma már látom az én kollégáim, igazi hősök, tanulóinkkal együtt, mert a mai napig nem adták fel, ezt a heroikus küzdelmet, sem télen, sem nyáron, a hulladékkal szemben.

Éveken keresztül próbáltam publicitást szerezni az ügynek, mert még mindig hiszem, hogy igenis szemléletformáló ereje van egy pozitív iskolának. A gyűjtőedények kihelyezése önmagában nem hoz nagy eredményt.

Ami viszont megrendített az évek alatt, hogy százezreket áldozunk oktatófilmek vásárlására, mert azt hisszük, ha ezt megnézték a diákjaink minden megy magától.

Milliókat költünk országjáró rendezvények megszervezésére, mert azt gondoljuk, a mi lelkiismeretünk tiszta, ha elvittük a tanítványainkat, hulladékot pecálni, a felfújható babamedencéből.

Nem jelent hírt egy megyei lap számára az, hogy van egy kis falu valahol Tolna megyében, ahol nem csupán kipipálják a projektnaplóban, a videofilmet, az interaktív társast, de személyes példamutatással minden nap erre is nevelik a kisdiákokat.

Ma már sokszor újra felteszem magamnak a kérdést: Környezettudatos nevelés? Fotelból, vagy elfagyott ujjakkal fagyban, esőben, tűző napsütésben, vakáció alatt is, sör és vörösbor bűzben is?

Ki dönt jól? Aki a fotelt választja?

Biztosan vannak még hozzánk hasonló Anonymusok, hiszen ez nem teljesítmény, ez nem bír hírértékkel. Mi egyszerűen csak a környezetet óvjuk!

Nemzetiségi nap

Sokszor úgy érezzük, már megint egy újabb púp a hátunkon! Már megint ötletelünk, tervezünk, túlórázunk. Szóval nem érünk haza, nem lesz vacsora, csak magyarázkodás. Hogy miért is hátrányos helyzetű egy pedagógus család, azt csak a mi családtagjaink tudják, akik újra meg újra elszenvedik mindazt, amivel nekünk meg kell küzdenünk. Igaz, nem a hétfejű sárkány mindhét fejét kell levágnunk éles kardunkkal, hanem a folyton elénk ugró problémák fájós fogait kell kihúznunk. Ezek a problémák általában mindig délután ugranak elénk, s leküzdésük sokszor bizony az estébe nyúlik. A pedagógus ember családja ismeri már ezen dolgok természetét, ezért csak óvatosan próbál érdeklődni, mikor naptárában a farsang, március 15 kipipálva, piros betű nincs több ebben a hónapban, de vacsora mégsem gőzölög az asztalon, a ház asszonya valószínűleg ismét az iskolában múlatja az időt. Mi történt már megint?- hangzik a csörgő mobilokban a kérdés.

Német nemzetiségi nap! Igen, ez a távolmaradás hivatalos indoka. Összedugtuk fejünket, hogyan ismertethetnénk meg sváb elődeink életét. Ha már nyelvüket tanuljuk, tudjunk meg még többet róluk. Jöttek az ötletek, mit kellene tenni, ahhoz hogy tanulóinkhoz közel hozzuk azokat a régi időket. Mondhatnánk azt is: a bőrükön érezzék a sváb őseik életét. Ilyenkor aztán a pedagógus ember belendül, s jönnek az ötletek, melyekről aztán józan ésszel végiggondolva kiderül, kivitelezhetetlen, vagy abban a formában nem biztos, hogy sikeres lesz, tehát gondolkodunk tovább.

Miközben mi ötletelünk, az idő megáll, s egyszer csak arra ébredünk: a buszt megint lekéstük!

De ha már belefogtunk, nem adjuk fel!

A vezérfonal továbbra is: érezzék a bőrükön! Tényleg, öltöztessük őket sváb ruhába! De honnan szerzünk ruhát? Csattognak a fogaskerekek, csörögnek a mobiltelefonok és ígéretek hangzanak. Lesz ruha! Ekkor még nem tudjuk, mit is indítunk el majd a gyerekekben, hogy az alsószoknyák súlya alatt, érzik-e majd, mit is jelentett akkor egyáltalán felöltözni, pacskerban járni, berliner kendőbe burkolózni, fuszeklit húzni, kapcát tekerni, klumpában totyogni. Tényleg érzik, elképzelik a hétköznapi hajnalokat, fejük tetején a Kopfring alatt érzik a kosarak súlyát?

Készítik közben a papírbabákat, s miközben a ruhadarabokat vágják, színezik, érzik is az ősök életét, mert derekukat húzta már az alsószoknyák súlya, tehát tudják, miről van szó.

Jön a következő ötlet. Főzzünk! A sváb ételek finomak, laktatóak, legtöbbjük egyszerűen elkészíthető, hiszen a főzés nem töltötte ki őseink mindennapjait, dolgozni kellett keményen mellette. Mégis mit tudna egy egyszerű rezsón egy gyerek is elkészíteni? Finom és gyors legyen! S jön a megoldás! Pfannekichli, ahogy mi mondjuk szájhagyomány útján, anyáról leányra szállóan. Gyorsan számba vettük a hozzávalókat és a mindent eldöntő időfaktort.

Aztán jött a pillanat, amikor komoly negyedikes férfikezek kavarják 2 kiló lisztből a magyar palacsintánkhoz hasonló finom édességet. Már alig várják, mikor süthetik az izzó serpenyőben. A tészta kel, és ők sorolják - természetesen németül - mi minden is kell a készülő finomsághoz. Ahogy az első csemege sistereg és az illat kezdi betölteni a tantermet, ragyogó arccal várják, hogy ők is a serpenyőben sütögethessék kis tésztájukat. Ez nagyon finom!- kiáltják boldogan. És skandálják félhangosan, hogy el ne felejtsék: Mehl, Zucker, Hefe, Öl, Sprudelwasser, Milch…

Közben érezzük, a csoda történik meg velünk, mosolygó gyermekarcok vesznek körül, mert boldogság érezni a régi szép ruhákat magunkon, s elképzelni, hogyan spacíroztak ezekben a reggeli misére. Érezni szánkban az ételeik ízét, mintha időutazáson vennénk részt.

S még vissza van a tánc: vajon hogyan roptak örömükben őseink? Érdekes, ez is tetszik nekik! Énekelnek, lépkednek, hajlonganak, mosolyognak. Kell ennél több?

S eljön a délután. Irány a bátaszéki Tájház! Az utca túloldaláról szemléljük, ahogy a ház falán büszke felirat mutatja, ki és mikor építette ezt a gyönyörű házat. Nagy tisztesség volt akkor házat építeni. Később a tájházban azt is megtudjuk, hogyan éltek itt az épület két szárnyában békében együtt öregek és fiatalok. A falak közt járva, mintha mi is itt laknánk, vagy igazi vendégek lennénk, ómamánál. Látjuk a sok ügyes tárgyat, amit kitaláltak, hogy életüket megkönnyítsék. Szépen éltek!- állapítják meg, csak a rongyszőnyegben akadnak el a lábacskák folyton, s még egy fontos kérdés: Hol tartották a fürdőkádat? Hogy olyan nem volt, azt sajnos nem tudják elképzelni.

Ilyen volt a mi időutazásunk. Volt egy boldog napunk, amikor végre úgy tanulhattunk, hogy megfogtuk, felpróbáltuk, megkóstoltuk. Mindez hasznos lehet? Igen! Mindezeket mi ma együtt éreztünk és élveztünk, hogy oly mélyen bevésődik a fejecskékbe minden, melyet sok-sok német óra, szótanulás sem nem ért volna el ilyen rövid idő alatt. Mindaz, ami élmény a gyermeknek, észrevétlenül vésődik agytekervényeik barázdái közé!

És mi pedagógusok? Mit érzünk? Mint az anya, ki megszülte gyermekét, azonnal elfelejtjük az előkészületek tömkelegét, a sok elúszott délutánt. Csak az öröm marad, a mosolygós szemek! De mi lesz otthon? Már megint csak mesélünk, hogy képzeld, és akkor, de hogy örültek, és ettek, táncoltak…. És mi mit eszünk….? Anya, csinálj egy jó kis Pfannekichlit – jön az eredeti ötlet.

ÉLMÉNYPEDAGÓGIA

Valahogy mindig kíváncsisággal figyelem kik lesznek Kossuth, Széchenyi díjasok nemzetünk tavaszi ünnepén. Büszke vagyok én is rájuk, hiszen életek értelme bújik egy-egy ilyen díj mögött. A magyar nemzet pedig oly tehetséges, nehéz választani az elismerésre méltók közül. Ebben az évben ismerős névre kaptam fel a fejem: CSÍKSZENTMIHÁLYI MIHÁLY! Hurrá, kiáltottam fel magamban, mert olyan emberről van szó, aki azt kutatja, hogyan lehetünk mi emberek boldogok, sőt mi több, hogyan érhetjük el minél többször a boldogság élményét tanítványainknál, melyet ő „flow”-nak, magyarul, a boldogság áramlatának nevez. Mostanában, nagy érdeklődéssel olvastam könyveit, mert nagyon-nagyon érdekelt hogyan is adhatnék én is tanítványaimnak minél több „ flow élményt”.

De hogyan is kezdődött, a „flow” iránti hatalmas kíváncsiságom? Mindez egy vasárnap délutáni nagy családi beszélgetés kapcsán indult, amikor én arról regéltem milyen fantasztikus élményt nyújtanak másodikos kisdiákjaimnak és persze nekem is, a magyar órák. Milyen ügyesen képesek interneten nyomozni állatok után, milyen érdeklődőek, hogyan képesek óriás plakátokat készíteni a megszerzett információkból, hogy észre sem vesszük együtt az idő múlását. Hihetetlen volt számomra is, hogy másodikos gyerekek képesek ismereteket válogatni, rendszerezni, megjeleníteni. Miközben lelkesen erről meséltem a társaságból megtudtam, hogy amit én csinálok az nem más, mint maga a „flow”. Megvallom a „flow”-ról Csíkszentmihályi Mihály kutatásairól ekkor hallottam először. Én eddig titkon magamban ezeket az órákat úgy neveztem játszva tanítás, tanulás.

Ma már tudom Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, egyetemi tanár, az MTA külső tagja világszerte nagyra becsült, a fejlődés- és neveléslélektan, valamint a kreativitás- és tehetségkutatás, továbbá a pszichológiai fogalommá vált "flow-állapot" leírásáért, továbbfejlesztéséért méltán világhírű tudósunk.

Csíkszentmihályi Mihály rajongója lettem! Igen, annyira magával ragadtak kutatásai, hiszen végre valami a boldogságról szólt. Nem a keserűségről, meg arról, hogy ebben az országban úgy sem változik semmi. Nem a boldogságot kergetjük mindannyian? Munkái az emberi élmények pozitív oldalával, az örömmel, a kreativitással, a boldogság áramlásával foglalkoznak. Mindig is izgatott ez a téma. Hogyan nevelhetnék én is boldog gyerekeket? Meggyőződésem, hogy nekünk, pedagógusoknak nagy szerepünk van egy-egy gyermek életútjában, ha úgy tetszik boldogságában. Szentmihályit olvasva megerősödtem eddigi hitemben igenis lehet, sőt kell úgy tanítani, hogy a boldogság áramlata magával sodorjon minket óráinkon. Tudom én is, hogy nem lehetséges ez mindenkor, mindenhol, de legalább néha, adassék meg nekünk, és tanítványainknak ez a nagybetűs ÉLMÉNY.

Izgatott az élményszerű tanítás, s amióta mélyebben ismerem a kompetencia alapú oktatást, tudom, hogyan lehet módszereit hatékonyan használni a nevelésben oktatásban, úgy hogy tanítványaink ne lógó orral, vagy unottan másról fecsegve üljenek óráinkon. Nagy hasonlóságot fedeztem fel Csíkszentmihályi elmélete és a kompetencia alapú oktatás között. Mindkettő lényeges eleme az ÉLMÉNY.

Azt hiszem éppen ez a szó, az élmény, ami megosztja a pedagógus társadalmat. Nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a mai „digitális bennszülötteknek”, kik az iskolapadban ülnek velünk szemben, élmény kell! Elmúlt az, az idő, amikor a gyerek kötelessége volt, tőle elvárható módon, hogy figyeljen az órán. Nem, ma már nem figyelnek, csak akkor, ha érdekli őket. Szidhatjuk tanítványainkat, hogy neveletlenek, figyelmetlenek, tiszteletlenek, mert nem képesek pusztán annyira, hogy nagyszabású előadásainkat meghallgassák, az általunk képviselt tudományterületről Nem, nekik élmény kell, ezernyi inger, tevékenység, szabadság! Háríthatjuk a problémát, de a diákjainkhoz, csak az élményeken keresztül vezet az út.

Változni kell, ahogyan a világ is változik körülöttünk! Ha digitális bennszülötteinket a tudás közelébe akarjuk vonzani, magunknak is digitális kalandokba kell bocsátkoznunk, s a jó értelemben vett szabadságnak, vagyis az együttműködésnek, kooperativitásnak be kell költöznie óráinkra.

Mit szólnánk ahhoz, ha a konyhában is a hatvanas évek eszközeit találnánk magunk körül, mint ahogyan még ma is legtöbbször az e korra jellemző módszerekbe kapaszkodunk görcsösen?

Mi javarészt nők, a pedagógus társadalomban bizonyára sértve éreznénk magunkat a mai korszerű háztartási gépek hiányában, mikro sütő és különböző elektromos gépek, kávéfőző, kenyérpirító, mixer, és még sok minden hiányában, félemberek lennénk.

Tanítványaink már ebbe a digitalizált, kommunikatív világba születtek bele. Természetesnek kellene lennie az iskolában is ugyanúgy, mint a háztartásban is, a modern eszközök, eljárások térhódításának.

Igenis fontos, hogy másképp tanítsunk, az ő nyelvükön beszéljünk, és megnyerjük őket az „ügynek”, mely nem más, mint a tanulás, értékközvetítés.

Ugyanezt éreztem és szintén meghatározó élmény volt számomra, amikor először tanítottam a Kompetencia Konzorcium könyveiből. Szimpatikus volt számomra magyar órán a három külön kötet, melyeket szabadon választhatunk, felváltva évszakhoz, témához. Maga ez a szabadság a könyvek közötti választásban, a szövegek feldolgozásában, mely a legnagyobb ajándék egy kreatív pedagógusnak.

Az olvasókönyvekhez hiányoztak ugyan a kidolgozott munkafüzetek, bevallom, mert nagy könnyebbséget jelentenek a mindennapokban, ugyanakkor rájöttem minden tanulócsoport más-más képességű, a mi habitusunk is különböző lehet a szerzőétől, s a megszerkesztett kinyomtatott változat kényelmessé tesz minket és a gyerekeket is. Meggyőződésem, hogy annyi kreatív energia vész el az egyformaságban, melyet nem szabad veszni hagyni.

Szentmihályi szerint: „Manapság a tanítás még mindig erősen tudásközpontú. Általában úgy hisszük, hogy a jól megválogatott, jól megtervezett és logikusan felépített tananyag megtanítható. Pedig ez egészen távol áll a valóságtól. Megfelelő motiváció nélkül a diákok nem tanulnak. A motiváció lehet külső is, de az igazi tanuláshoz azonban belső motivációra van szükség. Ha nem élvezzük a tanulás folyamatát, a megszerzett tudást könnyedén elfelejtjük. Csak akkor várhatunk tartós és általános oktatási sikereket, ha a tanárok tisztában lesznek azzal, hogy nemcsak az információk továbbítására kell figyelniük, hanem arra is, hogy a diákok örömüket leljék a tanulásban.”(Csíkszentmihályi Mihály: Tehetséges gyerek, flow az iskolában, Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010 )

Iskolapadjainkban nem egyforma gyerekek ülnek, akik a tanulásban sem egyformák. Ma már egy-egy játék, feladat ötlete olyan élménnyel tölt el a gyerekek közt, ami megerősít abban, nem szabad ezt másképp csinálni. Örömet, érdekes testhezálló feladatot kell adni minden tanulónak, mert igenis létezik „flow” élmény! Én már tudom!

Végre olyan ember kapott elismerést, akit jó szívvel ajánlok, minden kollégámnak, érdemes megismerni, elméletét bátran használni, hiszen ha az a boldogság áradat egyszer elindul óráinkon, annak részesei leszünk mi magunk is!