Sokszor úgy érezzük, már megint egy újabb púp a hátunkon! Már megint ötletelünk, tervezünk, túlórázunk. Szóval nem érünk haza, nem lesz vacsora, csak magyarázkodás. Hogy miért is hátrányos helyzetű egy pedagógus család, azt csak a mi családtagjaink tudják, akik újra meg újra elszenvedik mindazt, amivel nekünk meg kell küzdenünk. Igaz, nem a hétfejű sárkány mindhét fejét kell levágnunk éles kardunkkal, hanem a folyton elénk ugró problémák fájós fogait kell kihúznunk. Ezek a problémák általában mindig délután ugranak elénk, s leküzdésük sokszor bizony az estébe nyúlik. A pedagógus ember családja ismeri már ezen dolgok természetét, ezért csak óvatosan próbál érdeklődni, mikor naptárában a farsang, március 15 kipipálva, piros betű nincs több ebben a hónapban, de vacsora mégsem gőzölög az asztalon, a ház asszonya valószínűleg ismét az iskolában múlatja az időt. Mi történt már megint?- hangzik a csörgő mobilokban a kérdés.
Német nemzetiségi nap! Igen, ez a távolmaradás hivatalos indoka. Összedugtuk fejünket, hogyan ismertethetnénk meg sváb elődeink életét. Ha már nyelvüket tanuljuk, tudjunk meg még többet róluk. Jöttek az ötletek, mit kellene tenni, ahhoz hogy tanulóinkhoz közel hozzuk azokat a régi időket. Mondhatnánk azt is: a bőrükön érezzék a sváb őseik életét. Ilyenkor aztán a pedagógus ember belendül, s jönnek az ötletek, melyekről aztán józan ésszel végiggondolva kiderül, kivitelezhetetlen, vagy abban a formában nem biztos, hogy sikeres lesz, tehát gondolkodunk tovább.
Miközben mi ötletelünk, az idő megáll, s egyszer csak arra ébredünk: a buszt megint lekéstük!
De ha már belefogtunk, nem adjuk fel!
A vezérfonal továbbra is: érezzék a bőrükön! Tényleg, öltöztessük őket sváb ruhába! De honnan szerzünk ruhát? Csattognak a fogaskerekek, csörögnek a mobiltelefonok és ígéretek hangzanak. Lesz ruha! Ekkor még nem tudjuk, mit is indítunk el majd a gyerekekben, hogy az alsószoknyák súlya alatt, érzik-e majd, mit is jelentett akkor egyáltalán felöltözni, pacskerban járni, berliner kendőbe burkolózni, fuszeklit húzni, kapcát tekerni, klumpában totyogni. Tényleg érzik, elképzelik a hétköznapi hajnalokat, fejük tetején a Kopfring alatt érzik a kosarak súlyát?
Készítik közben a papírbabákat, s miközben a ruhadarabokat vágják, színezik, érzik is az ősök életét, mert derekukat húzta már az alsószoknyák súlya, tehát tudják, miről van szó.
Jön a következő ötlet. Főzzünk! A sváb ételek finomak, laktatóak, legtöbbjük egyszerűen elkészíthető, hiszen a főzés nem töltötte ki őseink mindennapjait, dolgozni kellett keményen mellette. Mégis mit tudna egy egyszerű rezsón egy gyerek is elkészíteni? Finom és gyors legyen! S jön a megoldás! Pfannekichli, ahogy mi mondjuk szájhagyomány útján, anyáról leányra szállóan. Gyorsan számba vettük a hozzávalókat és a mindent eldöntő időfaktort.
Aztán jött a pillanat, amikor komoly negyedikes férfikezek kavarják 2 kiló lisztből a magyar palacsintánkhoz hasonló finom édességet. Már alig várják, mikor süthetik az izzó serpenyőben. A tészta kel, és ők sorolják - természetesen németül - mi minden is kell a készülő finomsághoz. Ahogy az első csemege sistereg és az illat kezdi betölteni a tantermet, ragyogó arccal várják, hogy ők is a serpenyőben sütögethessék kis tésztájukat. Ez nagyon finom!- kiáltják boldogan. És skandálják félhangosan, hogy el ne felejtsék: Mehl, Zucker, Hefe, Öl, Sprudelwasser, Milch…
Közben érezzük, a csoda történik meg velünk, mosolygó gyermekarcok vesznek körül, mert boldogság érezni a régi szép ruhákat magunkon, s elképzelni, hogyan spacíroztak ezekben a reggeli misére. Érezni szánkban az ételeik ízét, mintha időutazáson vennénk részt.
S még vissza van a tánc: vajon hogyan roptak örömükben őseink? Érdekes, ez is tetszik nekik! Énekelnek, lépkednek, hajlonganak, mosolyognak. Kell ennél több?
S eljön a délután. Irány a bátaszéki Tájház! Az utca túloldaláról szemléljük, ahogy a ház falán büszke felirat mutatja, ki és mikor építette ezt a gyönyörű házat. Nagy tisztesség volt akkor házat építeni. Később a tájházban azt is megtudjuk, hogyan éltek itt az épület két szárnyában békében együtt öregek és fiatalok. A falak közt járva, mintha mi is itt laknánk, vagy igazi vendégek lennénk, ómamánál. Látjuk a sok ügyes tárgyat, amit kitaláltak, hogy életüket megkönnyítsék. Szépen éltek!- állapítják meg, csak a rongyszőnyegben akadnak el a lábacskák folyton, s még egy fontos kérdés: Hol tartották a fürdőkádat? Hogy olyan nem volt, azt sajnos nem tudják elképzelni.
Ilyen volt a mi időutazásunk. Volt egy boldog napunk, amikor végre úgy tanulhattunk, hogy megfogtuk, felpróbáltuk, megkóstoltuk. Mindez hasznos lehet? Igen! Mindezeket mi ma együtt éreztünk és élveztünk, hogy oly mélyen bevésődik a fejecskékbe minden, melyet sok-sok német óra, szótanulás sem nem ért volna el ilyen rövid idő alatt. Mindaz, ami élmény a gyermeknek, észrevétlenül vésődik agytekervényeik barázdái közé!
És mi pedagógusok? Mit érzünk? Mint az anya, ki megszülte gyermekét, azonnal elfelejtjük az előkészületek tömkelegét, a sok elúszott délutánt. Csak az öröm marad, a mosolygós szemek! De mi lesz otthon? Már megint csak mesélünk, hogy képzeld, és akkor, de hogy örültek, és ettek, táncoltak…. És mi mit eszünk….? Anya, csinálj egy jó kis Pfannekichlit – jön az eredeti ötlet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése